Varratos ékszer
Álmomban volt egy lányom. Azt magyarázta,
hogy ha megszületne, nem tudnám a karomban
tartani. Aki a feleségéhez és az anyjához is
ragaszkodik, annak szívében a lányának már
nincs hely. Hiányzik egy darabja, ami
ahhoz kellene, hogy elegendő fűtőanyag,
örök ráfénylés keletkezzen, úgy kell elképzelni,
magyarázta, mintha elkülöníthető lenne néhány
szövet, amely jótékony radioaktív sugárzással
ég, és elegendő muníció, halálom után is, hogy
őt melegítse. Vadul magyaráztam, hogy ez
marhaság, én őt épp úgy tudnám szeretni.
Figyeljem csak a hangyákat, felelte. Képtelenek
egyszerre kétfelé menni, ha tolnak egy morzsát,
az megszabja az irányt, így ő nem tud megszületni.
Égszínkék szeme volt. Nyári ég nézett belőle,
az a fajta vihar után kitisztult, kicsit a tenger
színéből is való della robbia kék. Folyton
a halántékom simogatta, mint aki egy bűntudatot
gondoz, szinte masszírozza, hogy egyben
maradjon, de szűnjön a szélein a fájdalom,
mintha kifeküdnél a tenger színe elé, hogy
a hullámzás és a só olyan titkok kezdőhangját
suttogja, amit nem akarsz megtudni, mégis
rád tartozik. Mindenképp szüless meg, mondtam,
majd elintézem valahogy. Ha megjössz, megoldom.
Láng volt már az arcán, tisztítótűz, pedig nem
tisztultam semmi bűntől, semmiképp. Körbevette
később a láng a jobb kezem. A jegygyűrű
felizzott benne, mintha a bőrömből keletkezne,
mint egy új ékszer, ami ujjamon vájatát
egész a csontig mélyíti, ahogy csak örvénylőn fájni
tud a mulasztás és a halogatás fényköre, egy
forgó kerék. Észrevettem, hogy a gyűrű kerülete
mellett egy irányba legalább tizenhét hangya vonul,
egy második, varratos ékszer. Műtét nyoma talán, egy
rosszul összevarrt seb. Válaszolj, kevés az idő. Annyit
felelt csak. Se idő, se tér.
Nyárfavatta
Egy ismerős utcasarkon befordult,
követtem. Nem tudom, miért, mert
nem ismertem. Hátulról hasonlított
a nagyapámra. Két gótikus kezét
hátán kulcsolta össze, mint akinek
nincs szüksége semmi másra. A
nyárfavatták a szememre hulltak,
mintha havon át nézném, ahogy
nagy léptekkel ballag. Fújt a szél. Hirtelen
tudtam, hogy most megvakult. Csak
a jobb kezét emelte a szemöldökéhez,
arcizma se rezdült, talán ennek is
köze volt a szélhez, fekete kalapja
szoríthatta a koponyáját, mert nyakán
elindult egy izzadtságcsepp. Jövök,
segítek, mutatom az utat. Köszönöm,
eltalálok, a temető felé vette az irányt.
Elkísértem, de rám se nézett. Odaértünk.
Egy nagy ásót vett elő, mintha a karja
folytatása volna. Kijelölt egy helyet,
és ásni kezdett. Ezzel soká fog tartani,
szóra se méltatott. Több percig ásott, de
már nem izzadt. Kifejezéstelen szemén
a hályog madárrá avatta. Kabátját, elegáns
öltönyét levette, összehajtogatta. Kalapjába
vizet tett, lerakta a többi madárnak, rögtön
inni kezdtek. Két füléből vattát vett elő,
beleszórta a közben egy testnek már elég mély
gödörbe. Lassan befeküdt, arccal felfelé.
A kezével intett, hogy szórjam rá
a földet. Egy egész keveset felvettem, mintha
megsóznám. Elég lesz? Persze, elég. De hát
a madarak, az állatok nem zavarják? Elkerülnek.
Valamit tennem kéne. Kinek szóljak?
Közben a temető ismeretlen tájjá változott.
Nem árulhattam el neki, hogy nem találok
vissza. Jobb híján levettem a pulóveremet,
és ráterítettem. Közben a nyárfavatták egyre
idegesítőbben borították be a szemem.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások